Három órát késő géppel, de az első repülés felejthetetlen élményével szálltunk le Londonban augusztus 25-én éjjel 3 óra körül. Persze Áginak nem gondolom, hogy olyan extra lett volna ez, mert ő már tapasztalt világcsavargó. Épp ezért igen szerencse, hogy vele utazhattam, mert egyedül biztos elkallódtam volna félúton. És ráadásul azóta még igen jó barátságot is kötöttünk. Szóval London. Ott csöveztük át az éjszaka hátralevő részét, földön, hálózsákban. Pad már nem jutott, mert többen is voltak átutazóban...
Reggel szállt fel a gép, ami Helsinkibe vitt. És onnan még buszozni kellet. Lényeg, hogy délután ötre értünk Turkuba. A pályaudvaron várt a "tutorunk". A tutor az olyan segítőféle, egy finn diák, akinek van erasmusos tapsztalata. A mi segítőnk, Linda, elvitt a lakáshoz, ami központtól, és így az egyetemtől is jó 20 perc busszal. Ági is jött velünk, polifommal, hálózsákkal felpakolva, mert csak szeptember egytől foglalt szállást, így egy hétig szobatársak voltunk. A lakáson egy honkongi és egy francia lánnyal osztozom. A honkongi mindig vásárol, vagy bent ül a szobájában és a családjával meg az otthoni barátaival szkájpol. De amikor mégis kijön, kedvesen mosolyog, és szól kábé két szót hozzám. A francia közvetlenebb, legalábbis próbál az lenni, de angol nyelvtudásbeli hiányosságai miatt nem mindig mennek egyszerűen a dolgok. Mindig tud minden buliról, és mindig jóillatú dolgokat főz.
Szerdán be kellett mennünk az egyetemre fejtágításra. Informálódtunk a finn egyetemi oktatási rendszerről, ami valamelyest eltér a magyartól, és legalább olyan kaotikus, szóval talán majd egy más alkalommal bocsátkozom részletesebb fejtegetésébe. Három napig ehhez hasonló orientációs kurzus ment, ahol annyi információt hallottam, hogy azóta sem győzöm észben tartani. Épp egy ilyen információáradat közepén hallom, hogy egy srác rámköszön: szia. Örömmel fordulok hátra: biztos egy magyar. De angolul szól hozzám. Londoni. Kérdem, mit tud még magyarul. "Csillag vagy fecske" és "részegen." És nagyjából ennyi, nem is járt sose nálunk, csak valahogy eljutott hozzá a zenénk. Csík zenekar meg ehhez hasonlók. Délután vele jöttem haza, megmutatta a gyalogutat a városból hazafelé. Merthogy errefelé lakik ő is, meg még vagy száz külföldi diák. Auringonnousu és ... a másik, szomszédos lakótelep neve nem jut eszembe (talán érthető), de ez a két terület a nemzetközi buliktól hangos minden második este. De nem erről akartam írni. Szóval gyalog több, mint egy óra volt az út, és még az eső is esett. De a srác jófej volt, és vacsorára adott valami tradicionális zsidó kaját - az első valamirevaló ételt, mióta itt voltam.
Ám a másnapi ebéd se volt semmi! Két és fél euróért annyit ehetsz, amennyi belédfér. Nemcsak a rendes kaja, a saláták meg két pohár üdítő is benne van az árban, melyek közül az egyik általában tej. Meg van valami gyümölcsös ízű házisör, amiről azonban utólag kiderült, hogy nemigen van benne alkohol. (Egyéként a finn sör nem valami híres, még ők maguk is bevallják, hogy rossz, Linda rénszarvaspisinek mondta.) Szóval ilyen a turkui menza. Csütörtökön a csoportunkkal ebédeltünk, ami azokból az emberekből áll össze, akiknek ugyanaz a tutoruk. Linda csapatában kilencen vagyunk, javarészt németek meg osztrákok, mi ketten magyarok és egy amerikai lány.
Csütörtökön és pénteken elkezdtük felfedezni a várost. Csavarogtunk a régies belvárosban a folyóparton és a modernebb külvárosban. Mindig ugyanaz volt a kiindulási pont, minden nap végén ugyanúgy köszöntünk el: "találkozunk holnap a katedrálisnál." Ez a katedrális a legnagyobb templom a városban, és mint a legtöbb, evangélikus. (Bár állítólag a finnek nem hívők, hanem alkoholisták, csak úgy eljárnak templomba.) Közel van hozzá az egyetem összes épülete, a diákszövetség székhelye kocsmástul, a könyvtár és a piactér. A piactéren minden van, bármit meg lehet venni (többek között áfonyát, olcsón és sokat, és szép kék lesz tőle a szád meg a nyelved meg az ujjad), és innen indul az összes busz. A "mindent meg lehet venni"-ről csak annyit, hogy igazából nem, mert minden nagyon drága. Munkát szerezni meg nem egyszerű, ha az ember se finnül, se svédül nem tud. Szóval Cilivel (aki a szegedi egyetemről jött) tervezzük az utcazenélést... van furulyánk, szájharmonikánk és hangunk. :)
De nemcsak a vársoban csavarogtunk, hanem az erdőkben, szigeteken is. Sőt, a tenger sincs messze, kétszer lementem, és bár csak 20 fok van, mindig volt egy-két elvetemült, aki úszott. Jobbára 40-50 éves finn hölgyek. Az erdők pedig olyanok, mintha mesevilágba lépnék: ezeréves fák, főleg fenyők, mindenhol moha, zúzmó, és olyan hangulata van, hogy szinte azt várom, hogy felbukkanjon eg hobbit. Azon a szigeten tapasztaltam ezt először, amin szombaton voltunk. Hajóval indultunk zuhogó esőben és dermesztő hidegben. De ez nem tartott vissza attól, hogy a fedélzetről nézelődjünk. Tulajdonképpen az ilyen rossz időnek is megvan a maga méltóságteljes szépsége. Főleg a tengeren. De mire a szigetre értünk, kisütött a nap. Három óránk volt, hogy bebarngoljuk. Bolyongtunk a gyűrűkurás hangulatú erdőben, aztán a magas parti sziklákra mászva gyönyörködtünk a tenegerben. A vasárnapot hasonló kirándulással töltöttük, aminek az lett az eredménye, hogy eltévedtünk az erdőben. Ami egyrészt jó, mert nagy áfonyalelőhelyet fedeztünk fel, és legeltünk jóllakásig. Másrészt rossz, mert hogy, hogy nem, egy golfpályán lukadtunk ki, sok burzsuj ember között. Csak lestek, hogy mit keres itt ez a két hátizsákos lány. De egyikük jóindulatúan útbaigazított, figyelmeztetve, hogy vigyázzunk, mikor merre indulunk, nehogy fejen találjon egy labda. Megúsztuk, hazataláltunk. :)
Suli úgy igazán csak jövő héttől lesz, de már hétfőn beindult úgy lájtosan, a legtöbb óra még nincs megtartva ezen a héten. Ám ez már egy másik történet, és elbeszélésére egy más alkalommal kerül majd sor.
Sajnálom, hogy messze nem tudtam mindent leírni, de annyi minden történt, mintha már ezer éve itt lennék, pedig még csak tegnap volt egy hete, hogy megérkeztem...
