No, lassan, lassan tán utólérem magam és eljutok idáig is. Sűrűn bocsánatot kérek, de nem is sejted, hogyan szalad az idő már megint itt Piliscsabán. Most itt koptatom a koleszban a laptopom, mert nem mentem haza hétvégén. Holnap lesz a nagymarosi ifjúsági találkozó, arra megyek többed magammal. És hát izé.... ELőre láthatólag talán október 25én hazamegyek majd. Addig csak futtában találkozom az otthoniakkal. De cserébe egymást érik a cserkészprogramok, előadások a koleszban, suliban. (jaj el kell mondanom, hogy most épp a Jesus Blood c. szám megy, és még mindig nagyon szép! :o))
Nah de most egy írást szeretnék veled megosztani. Egy hete volt a kutatók éjszakája és Speidl tanár bácsinak írtam róla egy riportot (legalábbis remélem, hogy azt) és ezt szeretném neked is megmutatni! Bocsi, kicsit hosszú lesz lehet....
Pusszantás, jó legyél és GBU!!!!
„Ha te húzod én meg járom…”
Egy egész Európában méltán népszerű fesztivál, melynek keretében az érdeklődők olyan kutatókkal, tudósokkal ismerkedhetnek meg, akik a világ egy újabb szeletének felfedezésével foglalkoznak. Érdekes programokon vehetnek részt, ő maguk is tevékenykedhetnek. Hogy pontosabban idézzek: „Ez nem az unalmas, fűrészpor-ízű előadások estéje, amelyen valaki megsárgult lapokból olvas fel valahol a nagyelőadó másik végén!” Nem bizony, nem egy szokványos éjszaka ez, hanem a Kutatók Éjszakája.
A Kutatók Éjszakája egy már több éve megrendezésre kerülő fesztivál, melynek időpontja mindig a szeptemberi hónap utolsó pénteki napja. Így volt ez idén, 2009-ben is Magyarország több vidéki és fővárosi egyetemén. A sorból mi sem maradtunk ki, színes programok voltak a Pázmány Péter Katolikus egyetem Bölcsésztudományi Karán is.
Eleinte úgy tűnt, nem tudok elmenni, hazahív a honvágy. Ám a programok iránti kíváncsiságfelülkerekedett bennem, és elhívtam egy régi kedves barátnémat is, hisz a kínálkozó lehetőségek között a táncház, mindkettőnk kedvence is szerepelt. Ezen kívül még lehetőségünk volt megnézni egy színdarabot Kisfaludy Sándor tollából, ismerkedni régi könyvek titkaival, no meg Lackfi János és Vörös István kötetével is. Legalábbis ez állt a tervezett leírásban, és az én elképzeléseimben is. Ám nekünk csak a táncházra sikerült eljutnunk. Egyből fel is tűnt, hogy minden mintha egy kicsit később kezdődne. Nem tévedtünk sokat, a program több mint egy órát csúszott.
Odaértünk hát a tervezett kilenc órai kezdésre. Hamar ki is derült, hogy az előadásnak lett vége egy jó negyed órája, sejtettük, hogy nem nagyon fogják időben elkezdeni a mulatságot sem. Helyet foglaltunk hát egy félre eső asztalnál és elfogyasztottuk az ott illatozó pogácsákat. Hogy nekünk tették-e ki, vagy valaki nevesebb úriembernek, úrhölgynek? Erre a kérdésre máig nem kaptunk választ. Aztán vártunk. Beszélgettünk és sétáltunk Barbival, felelevenítettük a régi, pécsi táncházas emlékeket. Egy kicsit talán túlságosan elkalandoztunk, ugyanis mire visszaértünk már a tánccsoport bemutatkozása volt. Mivel a menzára már nem tudtunk bemenni, az ablakból néztük őket.
Az előadás után, fél tizenegykor kezdődött el a várva várt programpont. Beálltunk a körbe, de hamar beljebb szorultunk egy másikba. Vidáman kopogó cipőkkel jártuk a szatmári táncot. Mosolyogtunk, nevettünk a táncot oktató Berci vicces beszólásain. Először nagyon odafigyelve, majd egyre inkább feloldódva próbáltuk utánozni a lépéseit, amit néha nagyon nem volt könnyű. Majd mikor már kezdtünk belejönni a zene is egyre gyorsabb lett. Énekeltünk az ismerős dallamokra. Bennem megelevenedtek a cserkésztáborok, a táncházak, a gimnazista évek. És vége lett az első táncnak.
Féltünk tőle, hogy ennyi volt. Hiszen már elmúlott 11 óra, a tervezett befejezés időpontja. De sikerült megnyugodnunk mikor láttuk, hogy a népi ruházatot viselő fellépők karikát alkotnak, énekbe kezdenek. Ezt követően fel is csendült a folytatás. Kalotaszegit húztak a muzsikások. Lépés lépést követett és kialakultak a körök, elkezdődött a tánc. Ismerősként köszöntöttük a vicces beszólásokat és újra tanáraink lábára tapadt a szemünk. Rövid időn belül párokat alkottunk és így kamatoztattuk csekély ismeretünket. Visszaemlékezve még most is itt hallatszik a párok éneke, cipőik csusszanása a szobában. A dallam a fülemben cseng és a lábam is járná már, ha nem korlátozna a székem karfája.
Vége lett a másodiknak is. Sajnos egyben az utolsónak. Nem fáradtunk el túlzottan, a tervezett 2 óra helyett kb. 40 percet táncolhattunk. Hazafelé barátnőmet faggattam, mi a véleménye neki, aki nem volt még Piliscsabán hasonló rendezvényen, az estéről. Egyetértettünk abban, hogy nem volt az igazi. Nem volt „táncházas feeling”. „A csúszás rányomta a bélyegét!” Próbáltam menteni, ami menthető. De éreztem én is, hogy valami hiányzott. Kevés volt a hely, sokan voltunk, de a páros táncra szánt időt ő is, én is kevésnek éreztük. Nem olyan volt, mint amit megszoktunk. És hát mindkettőnk kedvence, a mezőségi ki is maradt.
Gondoltam megkérdezem mások véleményét is, olyanokét, akikkel az itteni életem során voltam már több „népi bálon”, két hasonló gondolattal válaszoltak nekem. „Alapvetően felvidított, mert a várakozásba teljesen elkókadtam és már feladtam a reményt, hogy valaha értelmes dolgot fogunk csinálni. Amikor elkezdtük a táncot, akkor úgy éreztem, mintha a mozgás boldogsághormont termelne.” „Engem rugdosni kell, hogy menjek a táncházba, aztán vagy megjön a kedvem, vagy nem. Most megjött, úgyhogy boldog voltam.” Nekik tetszett. Jól érezték magukat, de az időt ők is kevesellték. A kérdésre, hogy alapvetően jól érezték-e magukat, Ági bevallotta, „nem volt olyan nagyon táncház hangulata”.
"Nem vagyok különösebben tehetséges, csak szenvedélyesen kíváncsi". A mondat Alfred Einsteintől származik és idén a szeptember 25-i este jelmondata lett. És valahogy a miénk is. Nagy kíváncsisággal, és némi tehetséggel érkeztünk a Tibornya étterembe. Lelkesedtünk, várakoztunk és táncolva szórakoztunk. Élveztük az ismerős dallamokat, a feltörő emlékeket, amelyek fényében kinek jobb, kinek rosszabb élmény volt az esti mulatság. De így, közel a következő hét elejéhez és messze a következő táncháztól megszépülnek a péntek esti dallamok.
