Megkísérlem én is a lehetetlent, és billentyűzetet ragadok.
Lassan vége az első hétnek. Hát, nem könnyű a felnőtt lét. Nem akarok felnőtt lenni. Ott akarok sétálni Veled, Évim a gyűrűkurás erdőben, a twilght zenéjét hallgatva, és csak beszélni, beszélni Veled.
Már hétfőn egyedül aludtam a kis lakáskában, egyre lakályosabb (remélem, jól választottam, és ly. ) De lusta vagyok kinyitni a hátam megett lévő helyesírási szótárt, ugyh így marad:D Tehát, már ott vagyok, egyre több dolog van ott. Kivéve még az internetet, ugyhogy most hazaszaladtam kicsit netezni, és írni ide. Rengeteg a dolgom, de mégsem csinálok semmit...mindenki megtalál, már nem tudom hányadikl telefont kapom régi ismerősőktöl, mindenki találkozni akar...és ez tök jó, így valahogy besúvasztom a gázórás, UPC-s csávóka, Elmű-s csávóka, és a méregdrága forgorvosom közé...aki eltervezte, hgy hogyan fog az elkövetkezendő pár hónapban meggazdagodni...
Gyökérkezeli min. két fogam, a többit meg mittomén..de ki fog nyirni, az már előre látszik, ha máshogy nem, hát a végösszeg biztos hogy szívinfarktust hoz. És én meg csak tejelem neki a nemlévő pénzt...mintha annyira szüksége lenne rá...plazma tévé a váróban, olyan pénzes macák járnka hozzá, hogy azt hiszem mindegyikről, hogy valamilyne híresség. Így epedve várom, mikor lép be végre az ajtón Brad Pitt, hogy legalább én is jól járjak. De azt leshetem...
Szóval ennyi. Közben 3 darab meghívás üti egymást péntekre, sozmbaton is van már kettő, vasárnapra is, amit cska úgy tudtam beszúrni, hogy együtt megyek az illetővel templomba. És persze ilyenkor jön édesanyém, hogy baromira irnom kéne a szakdogát...ó, hát tudom én azt...csak, most valahogy...még egy kis ez, egy kis az...és persze a rettegés, hogy fogalmam sincs miről irjak....no de majd talán jön. Hátha.
Volt egy Szósz is a hét elején, majd elfeledtem. Jó volt, habár keveset lehettem ott. De jó volt újra együtt a többiekkel, a napsütéses rétenülni, játszani, énekelni, hogy a stefiben és az anziban is hallják. Majd Enikővel mentem haza...így utolsó pár napra sikerült rádöbbenünk, hogy egy helyen lakunk (illetve ő, én már azért tudtam) és meséltem neki, hogy milyne jó dolog kollégista lenni. Amikor a délutáni-esti Szószról hazafelé sétálsz az aranyló fák alatt ősszel, elhaladsz a lujza előtt, majd fel a domboldalon, és nincsenek köttötségek..annyit sétálsz , amennyit szeretnél, biztos hogy közben szembejön min. 3 ismerős, nevetgélsz velük, majd tovább mész, és szívod a friss levegőt, és emlékezel. Hogy te ó ég, az első koleszos éjszakámat végigsírtam, gyűlöltem itt lenni...utáltam. És mennyire más mostmár az egész, mennyire az otthonommá nőtt, talán még a Jenő is, ahol 4 abszintot is megittam egyszer, rengeteget csócsóztam, iszonyat füstös lettem mindig...
Hát igen..sose gondoltam volna, hogy így megszeretem. Majd talán ha nyugdijas leszek látni fogom a felnőtt éveim szépségét is:D
Jajj..és most mennem kell...be kell fejeznem az írást...
Még egy valami motoszkál...nincs közösségem ott újpesten...nem, Évi, a baptik ki vannak csukva:D...de Isten majd gondoskodik, ahogyan Terólad is, drága barátném...
Írj, hogy mi van Veled, hadd tudjuk, milyen ember is ez a Niklas:D és teljesen közönséges finn gyártmány?..szőke haj, kék szem, 2 méter? :D
Isten áldjon!
