Még a hétvégén a neten böngészve ráakadtam az itteni IFES-es diákkör vezetőjének az elérehtőségére. Persze rögvest elárasztottam a kérdéseimmel egy szép hosszú email keretében. Pár sort válaszolt is, de végül abban egyeztünk meg, hogy jobb lenne személyesen beszélni. Csak az volt kérdéses, hogy mikor, mert még az átlag egyetemistának is, mint tudjuk, annyi a dolga, mint az ensz-nek, hát még ha a tetejében diákkörvezető is az illető. Akárhogyis, ma reggel arra ébredtem, hogy pittyeg a telefon: sms. Írt a srác, hogy ebédeljünk együtt.

Pár óra múlva a kajáldában ülünk Ágival, mikor megcsörren a telefon: Niklas az, a diákkörvezető. "Hol vagy?" "Most jövök felfele a lépcsőn." "Le ne tedd, és akkor majd fogom tudni, hogy az a srác vagy aki telefonálva jön felfelé...:)" Indulok ki az ebédért sorbanállók tömege mellett, szembe jön egy magas, szőke, zolijellegű figura telefonnal a kezében, nagy vigyorral az arcán. Kajáért megy, leülünk. Kérdezget, kérdezgetem, hogy megy nálunk, hogy megy náluk a diákkörözés. Mesél a misszióról, arról, hogy mindenki a diákkörükből olyan biztos gyülekezeti háttérrel rendelkezik, hogy nem is tartanak rendszeres alkalmakat a lelkük és a közösség épülésére, csak missziós programokat szerveznek. De a beszélgetés vége felé erre rácáfol valamelyest, mert kiderül, hogy pénteken kirándulni mennek, és hív engem is nagy lelkesen. Még szép, hogy elmegyek! Búcsúzóul még megmutatja, hol van a metodista gyülekezet, ahova ő is jár, és ahova valószínűleg én is el fogok látogatni vasárnap. Hazamegy, én meg indulok a könyvtárba, kb 20 centivel a föld fölött járva...

De nem csak én böngésztem a netet hétvégén, hanem a tesóm is. Küldött egy linket a turkui Golgota gyülekezetről, szép részletes leírással arról, hogy jutok oda. Hát ma este hétre oda is jutottam. Tudni kell, hogy a pesti golgi többszáz fős, el lehet bújni ügyesen, észrevétlen tud maradni az ember. Ilyesmire számítottam itt is. De amit találtam: kicsi terem egy külvárosi iskolában és tesók, akkora szeretettel, annyi odafigyeléssel, hogy nem győzök hálát adni értük azóta se. Voltunk kb 15-en mindössze, úgyhogy a végére mindenkivel beszéltem legalább két szót - mert ők tudtak ám angolul, az igehirdetés és a dicsőítés is angolul volt, még ismertem is a dalok nagyrészét. Kiderült, hogy sokan közülük jártak már Magyarországon, hárman a vajtai bibliasuliban tanultak. Bizony, kicsi a világ.

Hazafelé a buszon nem tudtam megállni mosolygás nélkül, legszívesebben hangosan énekeltem volna dicséretet az Úrnak, hogy ilyen csodálatosan gondoskodik rólam. De még nem ért véget a nap. A város főterén kellett átszállnom. Ott futottam össze az egyik szomszédommal, Donalddal, aki Nigériából származik, de már jóideje itt él, mert itt végzi az egyetemt. Kérdezi, mi újság. Nem tudtam magamban tartani az örömömet, nagy vígan elújságoltam, hogy épp golgiból jövök, hejehuja, találtam keresztény tesókat. Erre megjelenik az arcán az a jellegzetes kifejezés, az egymásratalálás öröme: Keró vagy, keró vagyok! Őrület! És szomszédok vagyunk két és fél hete és most jövünk csak rá, hogy tesók vagyunk! Ráadásul ő is baptista, de itt nincs a városban felekezetünk szerinti gyülekezet, ő is valami kisegyház alkalmaira jár. Az ajtó előtt azzal köszönünk el, hogy majd átjön néha beszélgetni, imádkozni.

Hát mit is mondhatnék... Baromi nagy hála van a szívemben. Hatalmas az Úr. Köszönöm, hogy imádkoztatok értem, elképesztő ereje volt.